Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Krikszkraksz vagy festmény

Kaptam hideget meleget azok után, hogy közösségi oldalon őszintén nyilatkoztam a modern művészetről. Konkrétan egy kép társaságában ezt posztoltam: "Ismét szembesültem azzal, hogy nem értem a modern művészetet. Kaptam festményeket az irodámba. Egy hozzáértő kolléganő elmondta, hogy ezek lengyel művészek nívós alkotásai, az egyik egy csendélet.
Csakhogy amíg ezt nem tudtam, mindenkinek azt meséltem, hogy kaptam krikszkrakszokat, azt ugyan nem sikerült megállapítani melyik az alja melyik a teteje, de a kék jól mutat a sárga falon. 
Mióta megvilágosodtam, már nemcsak azt nem tudom melyik az alja melyik a teteje, hanem azt se, melyik lehet a csendélet."
Voltak egész sznob reakciók, viszont volt, aki egész kulturáltan fogalmazta meg ellenvéleményét, vele egy jót beszélgettünk. Neki köszönhetően már belátom, hogy az irodámban nem kriksz-krkaszok vannak, hanem valódi műalkotások. Elmondta, hogy a festő szerepe a fényképezőgép megjelenésével megváltozott. Addig megörökítette amit látott, de mióta ugyanezt bárki megteheti fényképezőgéppel, a festő szinte feleslegessé vált, a modern képzőművészek érzéseket, hangulatokat adnak át. Egy modern festmény az alkotó aktuális lelkivilágát ábrázolja, nem kell felismerhető alakzatokat keresni. Elmondta, hogy az ismert művészek szinte transz állapotban alkotnak, átkerülnek egy másik tudatállapotba. Ő rajztanárnak tanult, de nála nem jelentkezett ez a más tudatállapot, ezért nem akart képzőművész lenni. Mert így legfeljebb sokad rangú művész lehetne.
Én személy szerint ezért nagyon becsülöm, hogy ezt felvállalja. Íróként ismerős ez a másik tudatállapot. Mikor belemerülök az írásba, az alkoholhoz hasonló bódulatot okoz, volt már, hogy utána két napig éreztem a másnaposságot, pedig nem is ittam szeszes italt. Ilyenkor valahonnan egy másik hullámhosszról szedem le az információkat, meggyőződésem, hogy amit leírok, azt nem én találom ki, hanem elhozom valahonnan. Volt olyan, hogy ébredéskor egy mondat volt a fejemben, mikor gép elé kerültem leírtam azt az egy mondatot, a többi jött magától, három oldalon. És mikor visszaolvastam, libabőrös lettem. Kimerítő tud lenni, átveszem az energiáját annak amit írok, és ez nem mindig kellemes. Ez egyben terápia is, felkavarodik valami ami eddig el volt temetve, és kijön.
A képzőművészet kapcsán kapott válaszok hatására felmerült bennem egy kérdés. Én vagyok a közönség. A képzőművész nekem alkot, vagy saját magának? Én amikor írok, másoknak írok, abban a tudatban, hogy legalább egy embernek ez ajándék lesz. És ezt nem szórakozásból csinálom, olyan lelkiállapotokat visszaidézni amiket inkább elfelednék, átélni ezeket újra és betege lenni napokig cseppet sem szórakoztató, magamért nem csinálnám. Nem lenne értelme, ahogy annak sem, hogy másokat untassak azzal, ami nem mond semmit. Csakhogy nem minden alkotásból jön át az, hogy a művész az alkotásával adni akart. Nem a másik tudatállapotól merített, hanem a benne élő semmiből. De azt mért tartja fontosnak megosztani? Néha az jön át, hogy "semmihez sincs kedvem ma, odafosom a festéket a vászonra csesszétek meg." Ha már alkotótáborban vagyok és ingyen zabálok egy hete. Vagy ha nem festő, akkor gusztustalan torzókat gyúr agyagból és megsüti, majd pózol mint nagy művész mert a szakirodalom szerint az. Stb. Az ilyen művekre mondom azt, hogy az alkotó inkább tartotta volna meg saját magának. Mért kellene ünnepelni az ilyen műalkotást pusztán a művész neve, és egyes nagy tekintélyű véleményalkotók kijelentései miatt?
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.