Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Publikáljon a radai rosseb!

Ez most csak arról jut eszembe, mert rendszeresen kapom a jóindulatú ötleteket, hogyan reklámozhatnám az írásaimat, hogyan növelhetném az olvasóim számát, hol kellene pedálozni, hogy publikálhassak. Némi magyarázatra szorul, miért nem lépek ezekre a kétségkívül jóindulatú ötletekre.

Szeretek írni, és amikor írok az én vagyok. Élvezem. Nem reklámozom a saját dolgaimat, mert az már nem én lennék. Ahhoz már másik embernek kellene lennem, aki nem én vagyok. Nem szervezek magamnak író-olvasó találkozókat, nem kopogtatok ajtókon, és nem is fogok. Nem fontos, sőt, kiráz a hideg a gondolattól, hogy ilyent tegyek. Nem ítélem el azt aki megteszi, tán még irigylem is hogy más határok között mozog mint én, de nekem ne kelljen, oké? Nincs bajom az író-olvasó találkozókkal, ha hívnának mennék is, de azzal már lenne bajom, hogy nekem kellene eladnom magam, és én kopogtassak hogy hívjanak. Nem vállalok ilyent. Momentán olvassa húsz, harminc ember az írásaimat, néha száz-kétszáz. Tök mindegy hányan. Azért írtam mert élvezem, és remélhetőleg az olvasók többsége is élvezte. Ennyit vagyok hajlandó megtenni, többet nem. Ha valakinek fontos, hogy nőjön az olvasóim száma, akkor tegye amit akar, de nekem nem fontos.

No ez nem egy olyan fajta zsigeri ellenállás, amit lehet ha kipróbálnék akkor élveznék de addig nem tudom miről beszélek. Nem, hanem tapasztalat. Kipróbáltam, szar volt. Elmesélem.

Jónéhány éve írtam egy kötetnyi anyagot, amíg írtam élveztem. Elhatároztam, hogy kiadom, még anyagi hasznot is reméltem tőle (akkor még nem tudva, hogy pár százezer forint ráfizetés lesz a vége). Volt olyan, aki azt ígérte, hogy csak írjak, majd ő keres kiadót, és menedzsel. Én megtettem a magam részét, a másik fele csak ígéret maradt. Elkészült az anyag. Mivel magamra maradtam, elkezdtem keresni kiadót. Akkor szembesültem azzal, hogy egy könyvet nem is megírni művészet, hanem kiadni. Végül találtam egyet, amelyik hajlandó volt velem szóba állni, és vállalható feltételeket támasztott. Fizetnem kellett a lektorálásért és a nyomdai előkészítésért, kedvezményesen vásárolhattam szerzői példányokat. Ez egy úgynevezett POD konstrukció volt, ami azt jelenti, hogy nyomtatás csak akkor történik, ha rendelés van, a nyomtatási költséget a vevő fizeti, ezért azt nem kellett megelőlegeznem. Könyvesboltokba nem került, hanem a kiadó internetes oldalán lehetett megrendelni. Azért külön fizetni kellett volna nagy összeget, hogy könyvesboltba kerüljön, de nekem arra már nem tellett, a kiadók pedig minden kockázatot a szerzőkre hárítanak. A szerzői jogdíj a kiadó által bevallott eladott példányszám után jár, amikor eléri a 10 ezer forintot. Ezekkel a feltételekkel kötöttem szerződést, egyben rendeltem ötven szerzői példányt, amiket később elajándékoztam.

Ezután az következett, hogy a kinyomtatott példányt kézbe fogva tapasztaltam, hogy a lektor csak néhány oldalig jutott, A könyv vége felé vannak a legkésőbb megírt fejezetek, amiket nem olvastam át százszor, csak kétszer-háromszor, a lektor viszont egyszer se. Azokban benne is maradt minden olyan gépelési hiba, amiket addig nem vettem észre. Tehát a lektorálásért hiába fizettem. Majd láttam, hogy a kiadó semmit nem tesz azért, hogy a saját internetes áruházában eladja a könyvet, aki véletlenül rátalált, az tudott róla. Költenem kellett volna újabb nagy összeget reklámra, de arra sem tellett. Akkor szembesültem azzal, hogy egy könyvet nem megírni, de még csak nem is kiadni művészet, hanem eladni. Eljutott a számláló 37 eladott példányig, a szerzői jogdíj 8300 forintig, és ott megállt. Évekig nem mozdult. Amikor ismerőseim, barátaim rendeltek, akkor sem mozdult a számláló. Reklamáltam a kiadónál, azt válaszolták bizonyítsak számlával. Maradt  37 eladott példány és az 50 szerzői példány az értesítőben. Azóta rendeltem még szerzői példányokat, de valahogy az se jelent meg az értesítőben. Reklamáltam. Azt válaszolták, ja, azt azért nem írják be mert azokat közvetlen a nyomdából küldték. Na ez volt az a pont, amikor perelhetnék, mert bizonyíték került a kezembe, hogy a közvetlen nyomdából eladott példányok után nem kapok jogdíjat. Fizethetnék ügyvédet, járhatnék bíróságra, idegeskedhetnék. Azt viszont nem tudom bizonyítani hány példány után nem kapok jogdíjat. Vagy elmehetnék kies Kőbányára, bemehetnék a kiadóba, rádobhatnék hátulról egy pokrócot az illetékesre és jól megagyalhatnám. Fel is mondhatnám a szerződést, de az is pénzbe kerülne, nekem.

Ez így elmesélve rövid volt, de nekem hat évig tartott, felőrölt, belefáradtam.  Végül nem pereltem, nem verekedtem, ennyire nem fontos, elég nekem annyi, hogy nem cserélünk karmát a kiadó emberével. A nyugalmam és békességem többet ér, és ennek érdekében nem kötök szerződést kiadóval a hátra levő életemben. Ha térden állva könyörögne és előre fizetne azon elgondolkodnék, de amíg nincs min gondolkodni, addig is írok a saját örömömre, és felrakom az internetre. Így se keresek egy fillért se, de legalább nem költök kisebb vagyont értelmetlenül, és nem érzem magam átverve. És főleg csak azt a részét csinálom, ami örömet okoz, a többit csinálja más ha akarja. Ha senki sem csinálja, nekem úgy is jó, semmiben nem befolyásolja ez a dolog komfortérzetemet.

A radai rossebről jut eszembe: a radai bor nagyon finom! Van Egerszegen az egyik jánkahegyi csárdában az egyik Gyuri nevű vendéglátós szakinak egy étterme. Nem árulom el a hely nevét, mert az már tiltott reklám lenne, ezért csak így rébuszokban. Na, ha találtok egy ilyen éttermet, amire ráillik a leírás, rendeljetek egy kancsó nagyradai cabernet sauvignont, nem fogjátok megbánni!