Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hagyaték - részlet

- Bíró, hol van a román templom? - kérdezte a tiszt az elősiető Mitrut. Az megvonta a vállát.

- Nincs.

- Mi az, hogy nincs? - üvöltött az oláhok tisztje -, megmondtam, hogy legyen! Ez itt micsoda? - bökött ujjával a magyarok temploma felé.

- A magyar templom - felelte Mitru.

- Magyarországon magyar templom volt, Romániában román templom lesz! - haragoskodott a tiszt. - Építsenek maguknak a magyarok máshol templomot, ha templom kell nekik!

Aztán összedugták a fejüket a pópa meg az oláh uraságok, s végül is azt mondták Mitrunak:

- Adunk a magyaroknak egy egész hónapot a költözködésre, hadd lássák, hogy jó emberek vagyunk. Mához egy hónapra újra itt leszünk és átvesszük akkor a templomot, meg a papnak járó házat hivatalosan! Ez elég idő ahhoz, hogy építhessenek maguknak valamit.

Ezzel aztán elmentek nagy morogva. A magára maradt nép odahúzódott a templom elé.

- Mit csinálunk, tiszteletes úr? - kérdezték a papjukat.

- Panaszra megyek a püspök úrhoz meg a főgondnok úrhoz - felelte a fiatal lelkész bizakodóan -, ne féljenek, azok majd eligazítják ezt hivatalos úton.

Útra is kelt másnap. Legyalogolt a Maros völgyébe, ott vonatra ült s béutazott Kolozsvárra, panaszt tenni. Három nap után visszatért, s azt mondta az embereknek, hogy a püspöki iroda Bukarestbe küldte a panaszt, egyenest az oláh király elé.

- Ne féljenek semmit - biztatta a népét -, a törvény törvény még Oláhországban is.

Lehetséges, hogy igaza volt ebben a fiatal papnak, azonban úgy tűnt, hogy Bukarestben másképpen olvasták a törvényt, mint Kolozsvárott, mert valami három héten keresztül nem jött semmi hír Kolozsvárról, s a negyedik hét derekán mindössze egy rövid hivatalos írás, ami oláh nyelven szólt, és az volt benne, hogy a magyarok kérelmét elutasította a bukaresti kormány és pénteken reggelre üres legyen a templom is meg a paplak is, mert jön a bizottság az átvételre. Vasárnap pedig nagy ünnepség lesz az új román templomban és gondoskodjon a bíró háromnapi szállásról: péntektől hétfő reggelig, tizenkét hivatalos személy, három pópa és egy szakasz katona számára, kik vigyáznak majd arra, hogy zavar ne legyen az ünnepség során.

A hivatalos írást Gelencsér Dani legényfia hozta föl a heti postával tova lentről, csütörtökön, kora délután. Mitruhoz, a bíróhoz címezték volt, az írnok kellett elolvassa neki, utána aztán mentek vele a paphoz, s útközben fölszedték a presbitérium tagjait is, hogy ott legyenek, és saját fülükkel hallják a törvény szavát.

A pap háza előtt gyülekeztek össze azon a szép, szelíd csütörtök délután. Az írnok felolvasta az írást a maga nyelvén, Mitru pedig elmagyarázta a tartalmát magyarul.

- Ma pedig csütörtök van - tette hozzá a végén -, holnap délelőtt pedig itt lesz a bizottság a templom átvételére. Maguk tehát igyekezzenek a költözködéssel, hogy baj ne legyen.

Azzal intett az írnoknak és visszatért vele a községházára. Az írást pedig ott hagyta a pap kezében. Álltak a magyarok, egymást bámulva a pap háza előtt.

- Mi lesz most? - kérdezte az egyik öreg presbiter.

- Katonák ellenében nem sokat tehetünk - mondotta valaki, aztán egyenként elszéledt mindenki a maga gondjával. A fiatal pap pedig ott állt egy helyben s nézte maga előtt a földet.

- Tiszteletes úr - szólalt meg mögötte egy rekedtes hang -, a földet hiába nézzük. Nem nő ki abból segítség... A falu egyik vénembere állt ott, horgas botjára támaszkodva, szemre húzott likas szalmakalappal.

- Tiszteletes úrnak tudnia kellene, honnan jöhet csupán segítség. A fiatal pap tehetetlenül rázta meg a fejét.

- A püspök úrhoz hasztalan fordultam - felelte esetten -, főgondnok urunknak is meggyűlt a baja a rományokkal...

- S az Úristennel mi történt? - szakította félbe rosszallással a vénember. A kérdés úgy ütötte mellbe a lelkészt, hogy szinte megtántorodott belé. Elvörösödött tőle az ábrázata.

- Hászen imádkozom - motyogta -, éjjel-nappal imádkozom...!

- Ideje lenne szót váltani a táltos emberrel odafönt - fogta suttogásra az öreg a szót.

A megdöbbenéstől kimeredt a fiatal pap szeme, s úgy bámult föl a hegyre, mint aki kísértetet lát.

- A vén csudatévőtől kérjek segítséget...? - motyogta megriadtan. - Én, az Isten szolgája?

- Magyarok Urát szolgálja őkelme is - puhította papját az öreg -, hosszú ideje már, úgy tudom. Fölkereshetné őt a tiszteletes úr a község nevében..., kárunkra nem lenne...

- De hol lelem meg? - motyogta esetten az Isten megriadt szolgája - annyi sok a búvóhely ezekben a hegyekben...

- Azzal maga cseppet se törődjék - vigasztalta az öreg -, nagyapámtól hallám, hogy aki tiszta szívvel, s igaz szándékkal keresi, az megleli hamar. Akárcsak annak idején, jó hetven éve annak, nagyapám korában, amikor az osztrák császár pribékei honvédeket fogtak a Maros vize mentén, s lám két nap se telt bele, s úgy megduzzasztá Isten a patakok vizét, hogy megáradt ám tőle a Maros, s odavesztek mind egy szálig a császár katonái, de honvédlegénynek egynek se lett baja... Ejszen hallott már erről a tiszteletes úr is. Ha én volnék maga, szép csöndesen nek ndulnék a hegynek s a többit rábíznám az Úristenre...

Hanyatlott már a nap azon a csütörtök délutánon, amikor néhányan, kik a kertek fölött dolgozták a földet, meglátták a papjukat fölfelé bandukolni a szilvás mezsgyéjén. Nem is állt meg, míg föl nem ért az erdőig. Ott aztán megfordult s visszanézett a falura.

- Ejszen búcsúzik a papunk - szólt oda Cserepes Máté a feleséginek, ahogy a szemközti oldalba kertjüket ásták fuszulyka alá -, ezt se látjuk többé...

Mire befejezte a szót, már el is tűnt a pap odafönt az erdő fái közt. Amit azonban senki se látott, s amiről maga a pap is csak hosszú idő múltával mert említést tenni attól való féltében, hogy hazugnak vagy bolondnak mondják a paptársai, az így történt:

Alig haladt néhány száz lépést fölfele a bükkösben, amikor egyszerre csak elébe lépett valahonnan egy fekete kalapos, harisnyás legényke.

- Engem kövessen csak a tiszteletes úr, s egyébbel ne törődjék - mondotta, s már indult is előre, be a sűrűségbe.

Bozóton keresztül, sziklák tövében vezette a papot a gyerek jó hosszú időn át, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna. Kezdett a nap lenyugodni odafönt a gerincen, s a fák között megsűrűsödött az árnyék. Egyszer aztán csak megállt a legényke egy málnabozót kellős közepében s fölmutatott egy sötét sziklaüregre a bozót tetején.

- Maga csak üljön le odafönt a gödör szájában, s egyébbel ne törődjék. Talál ott egy jókora fatönköt, jól esik az ülés azon.

Alig fogyott ki szájából a szó, s már ott se volt. A pap felkapaszkodott a sziklaüreghez, meglelte a fatönköt, s le is ült az egyik végire. Jólesett az ülés, mert bizony megfáradt erősen a hegyjárásban. A nap már a sziklagerinc mögül söpörte arany söprűjével a fák koronáját, s azt is csak kicsi ideig. Az érkező este lenyelte a fényt s elhomályosodott gyorsan az erdő. Ült a pap a fatönkön, s már azon tűnődött, hogy mi lesz, ha ott kell töltse az éjszakát egymagában, medvék s egyéb vadállatok szomszédságában,amikor egyszerre csak ág reccsent mögötte. Ahogy odafordította a fejét nagy sebesen, egy emberi alakot látott kilépni a félhomályból. Széles karimájú fekete kalapot viselt a fején, arcát hosszú fehér szakáll borította, gúnyájától szénégető ember is lehetett volna. Odajött, s leült a fatönk másik végire.

- Hát elgyüttél, ugye? - szólalt meg, s a hangja mély volt, mintha pince mélyéből hangzott volna. - Jól tetted bizony. Ideje, hogy rábízzuk az Úrra, amit ember már nem képes végezni.

- Hetek óta imádkozom - sóhajtott a fiatal pap -, mindhiába...

- Hiába, he? - mordult föl a különös vénember rosszallólag. - Honnan tudod azt, hogy hiába?

A pap tehetetlen mozdulattal emelte meg a két kezét.

- Nem tehetünk semmit - motyogta esetten -, elveszik a templomunkat. . .

- Még nem vették el - figyelmeztette az öreg.

- Holnap esik sora... - sóhajtott a pap -, azt mondták a rományok... - S te papnak nevezed magad? - dörrent rá a nagykalapos - Isten szolgájának? Azt mondták a rományok - utánozta a pap szavait -, az Úr törvényét megkérdezted-é? Melyik törvényt hiszed: az Úristenét vagy a rományokét? He? Az Úristenét hirdetem a népnek - dadogta a pap, akár a megszeppent gyerek-, de a rományokét fegyver támasztja alá... - Szerencsétlen megtévedt emberfia te - mordult rá haragosan a különös vénember -, ki Isten papjának nevezed magad, de annyit se tudsz Istenről, mint egy csipogó madárfióka! Hiszel-e az Úrban, vagy csak szajkózod a nevét?

- Hát hogyne hinnék! - rándult meg a papban az önérzet - az Úr szolgája vagyok!

- Hiszed-é, hogy az Úr mindenütt jelenvaló; mindenek fölött uralkodó, akinek minden lehetséges?

- Hiszem, hát! . ..

- S hiszed-é - dördült a vénember szava a hegyek és erdők csöndjében, mint a távoli mennydörgés -, hiszed-é, hogy az Úr szereti és védelmezi azokat, akik Őbenne bíznak? Hogy az Ur megvédelmezi az igazat a gonoszak fegyvereitől, s megőrzi az Ő népét, és az Ő népének templomát minden időben, és minden ellenséggel szemben? Hiszed-é mindezt?

- Akarom hinni... - hebegte a fiatal pap, s kicsordult a könnye -, úgy akarom hinni...

- Hát akkor hidd, s ne csak akard hinni - szelídült le a hang -, papnak mondod magad, tudnod kell hát az igaz valóságot. Hogy az Ur az egyetlen hatalom és az egyetlen erő. S akik Őbenne bíznak, erős szívvel és erős lélekkel, azokat nem hagyja cserben az Úr soha. Ha csak annyi hited van, mint a mustármag - folytatta lassan, minden szót megnyomva -, hegyeket mozdítasz vele! Eredj vissza ahonnan jöttél, és ne csak szavaiddal, de lelkeddel, szíveddel és minden erőddel hidd és tudd az igazat. S nem a te gondod többé, hogy miképpen segít meg benneteket az Úr. Neked csak annyit kell tudnod, hogy megsegít.

- Napkelte után gyűjtsd össze a népet a templomotok elé és imádkozz velők. Nem könyörögve, mint a koldusok teszik, kik alamizsnát kérnek. Hanem mint aki tudja, hogy járandósága van az Úrtól, s az Úr nem hagy el, mindegy hogy mi történik körülötted. Hálával és bizalommal imádkozz, mint akit már megváltott az Úr és légy szemtanúja az Úr bölcs szeretetének!

Zúgtak szavai az éjszaka csöndjében, s a pap lehajtott fejjel itta magába a szavak értelmét.

- Lám, emelkedik a hold - mondotta végül is a csodálatos vénember -, a gyerek elvezet a szálas aljáig, onnan megleled az utat magad is. Eredj. Vidd magaddal a mustármag erejét, s ismerd meg végre az Urat!

A hold valóban emelkedni kezdett a sziklák mögül. A sötétből zajtalanul lépett elő a harisnyás legényke, s megérintette a pap karját.

- Jöjjön...

Lábra kelt, s félszegen fordult a fatönk másik vége felé, ahol a különös öreget tudta.

- Köszönöm - habogta -, fizesse meg az Úristen... Elakadt benne a szó. A hold sápadt fénye megvilágította a barlang száját, de a fatönk másik végén nem ült senki. Döbbenve nézett körül, mint aki álomból ébred. A különös vénember nem volt sehol. Hátulról valaki megérintette a karját. A gyerek volt.

- Gyüjjön már, igyekeznünk kell...

Igaza is volt ebben, mert alig értek alá a bükkösig, valahol a sziklák megett morajlani kezdett az ég. Szél zúgatta meg a fenyőket odafönt, haragos szél. Fekete fellegeket hajtott maga előtt, s mire kiértek a legelő szélire, már elsötétült mögöttük a hold. Mennydörgés rázta a hegyet, s villámok fénye hasogatta a sötétséget.

- Gyere le velem, meghálhatsz éjszakára - javasolta a pap -, vihar készül.

- Maga csak igyekezzék födél alá - felelte a gyerek -, nekem az Úristen gondomat viseli.

Azzal már ott se volt. Fent a bükkösön hallani lehetett már a közeledő záport.

Ázottan érkezett haza aznap éjjel a pap. Zápor verte a falut, zápor verte a hegyeket egész éjszaka. Napkeltével azonban kitisztult az ég. Reggelinél ült még a pap, amikor lélekszakadva rontott be hozzá a harangozó.

- Tiszteletes úr! Gyünnek az oláhok! A legelő tetejiből kiabálják a csordapásztorok, hogy gyünnek fölfele a völgyön! Sokan vannak! Mit tegyünk, tiszteletes úr? Verjük félre a harangot?

- Dicsérjük az Urat - felelte a fiatal pap akkora méltósággal, hogy a harangozónak torkában akadt a szó -, gyűjtse csak össze a népet a templom elé. Mindenki legyen ott. Az Úr a mi védelmünk. Menjen már, na!

Fél óra se telt bele, s a falu népe együtt volt a templom előtt. Ragyogva tűzött alá a tavaszi nap a frissen mosott világra. A pap magára öltötte a palástot s kilépett a templom ajtajába.

- Énekeljünk, emberek - mondta tiszta, messze csengő hangon -, az Úr minékünk őriző pásztorunk...!

Fölzengett a nép ajkán az ősi zsoltár. Elébb csak halkan, szinte félve, majd egyre erősebben, míg végül betöltötte az egész völgykatlant. Szemközt a templommal az oláhok őrmestere kiállt csendőreivel az őrs elé. Mitru, a bíró, meg az írnoka előbújtak a községházáról, odaálltak a csendőrök mellé, s onnan nézték nevetve, gúnyolódva a magyarok igyekezetét.

Aztán egyszerre csak abban a szent pillanatban, amikor a zsoltár utolsó verse is elhangzott, morajlás támadt a beálló csöndben, különös, félelmetes morajlás. A völgy felől jött, egyre erősödött, s egyszerre csak elkiáltotta magát valaki:

- Oda nézzetek!

A fejek a völgy felé fordultak. S bár jó kilométernyi távolságra volt, látni lehetett tisztán, ahogy a gerinc fái mindkét oldalon megindultak lefelé, mintha csak csúsztatón lettek volna, sziklák mozdultak és szörnyűséges zúgással aláomlott kétoldalt a hegy, s betemette a völgyet.

A pap ott a templom előtt összetette a kezeit és fölnézett a csillogó kék égre.

- Imádkozzunk...

Így történt azon az emlékezetes napon. A Kunpatakhoz vezető szűk völgyet hegycsuszamlás temette be. Valami harminc ember veszett oda. Egy félszakasznyi csendőrkatona Hévízről, két oláh pap, az új főszolgabíró, s még nehány hivatalos személy.

Tudós szakértők szerint a sok hólé, az esős tavasz készítette elő a hegycsuszamlást, s az éjszakai felhőszakadás mindössze csak elindította. Mélyvizű tóvá nőtt a patak vize a falu alatt, míg új medret vájt magának a Maroshoz, s két esztendőbe került, míg szekérnek való út épülhetett újra az új patakmeder mentén. De addigra már Mitru is elköltözött onnan a családjával és nem jött helyébe más oláh. Így aztán nem volt már szükség oláh templomra sem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Erzsike Hajdu , Nagy Ferencné . - Magyarország Doboz , hold u 21

Nem is nagyon tudok írni , annyira meg hatott .. Nagyon szép ,és figyelemre méltó ez a történet !Hogy a szegény embereknek és a Papnak a harca , a kis Magyar templomért .. "A Hitünk és az imáink,hogyha tiszta szívből jövő
meghallgatásra talál "

danel klara - Csikszentmihaly - Erdely

" Ne csak szavaiddal, de lelkeddel, sziveddel es minden eroddel hidd es tudd az igazat ."

 


Facebook


Archívum

Naptár
<< Október / 2021 >>

Statisztika

Most: 1
Összes: 118043
30 nap: 2352
24 óra: 92