Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Káposztás pite

Főzni megtanultam, de sütni nem. Ami semmilyen problémát nem okozott, amíg rá nem jöttem, mennyire odavagyok a pitéért. Annyira odáig voltam a pitéért az idő múlásával egyenes arányban, hogy egyszer elhatároztam, sütök. Találtam is egy szimpatikus receptet a neten, nagy lelkesedéssel összegyúrtam a tésztát, majd a kezdeti lelkesedéshez méltó lendülettel vágtam ki a szemétbe, mikor felfogtam végre, hogy ezt a tésztát nyújtani nem lehet, ragad. Abban a pillanatban a Napnál világosabban látszott, hogy a sütés nem az én műfajom, olyan nincs, hogy mégegyszer megpróbáljam. Különben is, csak az olyan süti ízlik, amit nő sütött.

Telt múlt az idő, pusztán elméleti síkon foglalkoztatott a kudarc, mert a sütés nem pasiknak való, egy igazi férfi nem sütöget pitét, és különben is, lehet, hogy a tészta a kutyának ízlett volna, kár volt oly hirtelen a szemétbe hajítani. És az a szégyen ért, hogy nem tartottam meg a fogadalmamat. Márpedig egy igazi férfi megtartja a fogadalmait, és nem sütöget pitét. Nem rájöttem egy szép napon, hogy az a recept amit megpróbáltam, mért volt hibás? De. Megpróbálkoztam egy másikkal. Szégyenszemre sütöttem mákos pitét. És mivel ízlett, még egyet. Aztán túrósat. Aztán szilvásat, aztán almásat, és olyan nagyon nem bírtam lejönni a szerről, hogy elkapott a kísérletező kedv. Mi az, amit még senki se rakott pitébe? Szégyenszemre erre is támadt egy ötletem, végképp beleragadva a gyalázatba. No de mit tehet egy igazi férfi, ha nincs mellette egy igazi nő, aki kielégíti a pite iránti olthatatlan vágyát?

Nos kérem, valahogy így jutottam odáig, hogy káposztás pite sütésére adtam a fejemet. Ehhez szükségem volt egy káposztára, de mivel senki sincs a közelemben, akinek káposzta a feje és szívesen felajánlotta volna pitetölteléknek, elmentem vásárolni egy olyan helyre, ahol kedves emberek dolgoznak. Olyan helyeken szeretek vásárolni, ahol kedves emberek dolgoznak. Legszívesebben olyan helyen vásárolnék, ahol a vásárlók is kedvesek, de olyan hely nincs. Mindenféle népeket beengednek a boltokba, amit helytelenítek. Odamegy a sok ember vásárolni, és úgy irigyli a kedvességet a pult másik oldalán álló embertől, mintha pénzbe kerülne. Pedig aki a pult másik oldalán áll, egy másik ember. Nem a bolt áll a pult másik oldalán, hanem egy másik ember. Mikor megyek egy hivatalba, ott is egy másik emberrel beszélgetek, nem egy hivatallal. Ha éppen reklamálok, akkor is egy másik emberrel beszélgetek. Nem a hivatallal, nem egy tolvajjal, nem életem megrontójával, hanem egy másik emberrel. Na tartsa fel a kezét, aki minden körülmények között alapállásban kedves egy másik emberrel! A többitől pedig megkérdezem: aztán mért nem, he? Ráérek talán mindenkinek egyenként asszertív kommunikáció tanítani, kedvességből?

Mielőtt elkezdődne az élcelődés egy fentebb elejtett mondatommal összefüggésben, jelzem, jelen írásnak nem célja, hogy kimerítően tárgyalja az olthatatlan vágyak kérdéskörét, csupán az, hogy támaszt nyújtson a pite iránti jogos igényünk kielégítéséhez. A pitének úgy kezdünk neki, hogy gyúrunk vaze. Fél deci langyos cukros tejbe belemorzsolok 2-3 deka élesztőt. Használhatnék sütőport is, de az élesztő mellett döntöttem. Próbáltam ezt is azt is, és azt tapasztaltam, hogy a sütőporos tészta nehezebben nyújtható, míg az élesztős tészta kelés közben oly szépen összeáll, hogy még én is megpróbálkozhatok a kinyújtásával, ami nem kis szó! Míg az élesztő tejet iszik és dagadni kezd, mit sem sejtve arról, hogy forró sütőben fogom kinyírni az egész gombakolóniát hamarosan, összemorzsolok 25 deka margarint, fél kiló lisztet és egy csipet sót. Teszek hozzá három evőkanál cukrot, egy kis zacskó vaníliás cukrot, az élesztőt tejestől, és egy egész tojást. Tudom, hogy csak a sárgája kellene bele, de a fehérjével mit kezdek aztán? Nézegetem a hűtőben, míg teljesen összeszárad, mint mindig? Ezt a sok mindenséget összegyúrom, félreteszem kelni, és amikor rászáll egy légy, rájövök, hogy elfelejtettem letakarni, letakarom, majd a dorgálástól nem eléggé megszeppent impertinens legyet üldözőbe veszem.

Eljött az idő, hogy figyelmünket a tésztától megvonva a töltelékkel kezdjünk foglalkozni, jelen esetben ez a káposzta lereszelését jelenti. Mikor megvettem a káposztát, egy kiló hetven dekát nyomott a mérlegen, most elárulhatnám sok volt-e vagy kevés, de hadd kísérletezzen más is! Reszelés közben olyan fura gondolataim támadtak, hogy legközelebb rakhatnék gombát a káposzta mellé, aztán meg céklát, és alig bírtam megakadályozni, hogy mindjárt első alkalommal sárgarépát is reszeljek bele! Közben azt is elhatároztam, arról szemérmesen hallgatok, mekkorákat bénáztam a reszeléssel, pedig olyan egyszerűnek látszott amíg meg nem próbáltam, majd elővettem a fűszereket. Először köménymagot szórtam rá jó vastagon, majd mozsárban őrölt borsot, egy teáskanál sót és ízlés szerint cukrot. Amikor megkérdezik, borsot vagy cukrot kérek a káposztás tésztára, amit székely testvéreink káposztás laskának hívnak, azt mondom mindkettőt. Kérdezés nélkül is rárakom mindkettőt, így szeretem. No de összekeverni még nem mertem a káposztát a fűszerekkel, gondolván arra, nehogy idő előtt elkezdjen a sótól levet ereszteni.

Majd elő a sodrófával, és nyújtunk! Illetve nem, először zsírozom a tepsit. Aztán kettévágom a tésztát, a nagyobbik felét nyújtom először, amelyik alulra kerül. Az a feladat, hogy tepsi alakúra nyújtsuk a tésztát, a tepsi pedig téglalap alakú. Saját szememmel láttam, hogy ez megvalósítható, csak amikor én láttam, nem az én kezemben volt a sodrófa. Nyújtom a tésztát, nyújtom, lesz neki hossza, széle, de a végeredmény nem kompatibilis a tepsivel. Térképen szoktam ilyen alakzatokat látni, Spanyolország, Írország, Románia, Kína, Fekete-tenger. Belerakom az amorf tésztát a tepsibe, itt kilóg, ott hiányzik, így hát innen kicsípek egy darabot, oda berakok egy foltot, körülnézek és boldogan tapasztalom, hogy senki se látta. No de aki nem egyedül lakik, inkább ne nézzen körül, higgyen benne, hogy senki se látta! A kedvenc részem következik, a töltelék behelyezése. Jelen esetben megszórtam a tésztát mazsolával, összekavircoltam a káposztát, rázúdítottam a mazsolás tésztára, eligazgattam, kinyújtottam a tészta másik felét hosszan gondolkodva azon, hogy mért mindig nehezebben kezelhető a kisebbik fele, ráterítettem a töltelékre, csipkedés, foltozás, most se látta senki. Ezután mindig felverek egy egész tojást, most is tudván, hogy csak a sárgája kellene, de még mindig nem tudván, mihez kezdjek a fehérjével, megkenem a tetejét. A kenőecsetet attól az idős kefekötő bácsitól vettem az egerszegi piacon, aki 1946-ban nyitotta meg a műhelyét, még mindig azzal a partvissal sepri a műhelyt, amit a nyitás napján kötött, és a jelmondata: "keféljen, hogy a kefés megéljen!"

Megszurkálom a tésztát kés hegyével, és be a hideg sütőbe! Élesztős tésztát mindig hideg sütőben kezdek sütni, a sütőporost forró sütőben, alighanem más is így teszi. Kivéve aki meleg kemencében sütöget, és aki már előtte is használta a sütőt és bolond lett volna megvárni, míg kihűl. Ha jól tévedek, kétszáz fokra célszerű állítani a sütőt. Kb. fél óra múlva guszta illatok kezdenek terjengeni, akkor el lehet kezdeni aggódni, vajon nem kellett volna-e mégis inkább megdinsztelni a káposztát, és mégis inkább csillapítani a sütő melegét, nehogy a tészta elégjen míg a káposzta megpuhul, majd az odaégés határán kivenni a tepsit, lesz ami lesz.

Aki idáig eljutott az olvasásban, annak jutalmul elárulom, hogy a kísérlet sikerült. A káposzta kicsit ropogós maradt, de megpuhult, jóízű, ellenben mivel kis idő elteltével van egy erős utóíze, csípi a torkomat, legközelebb dinsztelek. Vagy ez a borstól lehet? Hétfőn dől el, lesz-e legközelebb, ha a munkatársaimnak se lesz semmi baja tőle, akkor igen. Ez jó mulatság, férfi munka volt!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.